Maurier, Daphne du

A Manderley-ház asszonya

Új Idők , Budapest

Fordító: Ruzitska Mária

Nesztelen léptű inasok, pattogó tűz a könyvtár kandallójában, fehér damasztabrosz és ezüstkészlet a teázóasztalon, dédanyák képei a galérián – ez Manderley.
Baljósan vöröslő rododendronok és temetőket idéző, sápadtkék hortenziák a kertben, a tenger vészjósló mormolása – ez is Manderley.
Szertartásos étkezések, vizitek és vendégfogadások, séták a Boldog-völgyben, és készülődés a jelmezbálra – ennyiből áll Manderely lakóinak élete, legalábbis a cselédség meg a garden party szerencsés meghívottai szemében. Ám a mindvégig névtelen főszereplő, az érzékeny idegrendszerű új úrnő híven beszámol ennek az életnek a fonákjáról is: a titkos bűntudatról, a névtelen szorongásról, a rettegésről, ami ugyanúgy elválaszthatatlan Manderleytől, mint a kényelem és a fényűzés. Mert félelem mérgezi az itt élők lelkét: a fiatalasszony a halálfej arcú Mrs. Danverstől fél, még inkább a halott Rebecca kísértetétől – ám valójában attól retteg, hogy méltatlan lesz Manderleyre, és kiűzetik onnan. Maxim de Winter a bűntett leleplezésétől és a botránytól retteg – de lényegében ő is Manderleyt fél elveszteni, mint ahogy Manderley kedvéért tűrte oly soká, néma cinkosként, egy démoni asszony aljasságait. Sejti-e vajon, hogy – bár az igazságszolgáltatástól megmenekült – végül is ezért kell bűnhődnie, s éppen Manderley lángjainál – s vele együtt az ártatlanoknak is?

A Hitchcock-film alapjául szolgáló regény páratlan sikerét, a hátborzongatóan izgalmas cselekmény mellett, bizonyára az is magyarázza, hogy rendkívül finom pszichológiával érzékeltette a harmincas évek Európájának szorongásos életérzését, gyáva meghunyászkodását – s tette ezt 1938-ban, egy évvel a Manderleyk egész féltett világát felperzselő tűzvész előtt.

Elfogyott