Jókai Anna

Az együttlét

Szépirodalmi Könyvkiadó 1987, Budapest

"Ameli Ladár sokat utazik, de az ilyen–olyan útvonalakat hamar elfelejti. Mintha fölösleges volna megjegyezni, mintha úgysem ismétlődne soha semmi, emlékezete – idegesen mozgékony koponyája szitáján – a zavaró konkrétumokat kiszórja. Egyébként Ameli Aladár Krisztián az igazolványba bejegyzett neve. Ilyen néven csak röhögni lehet; ez a név a családi hagyományba kapaszkodó és súlyosbításul gyógyíthatatlanul romantikus anya vétke. De az ifjú Ameli a helyzethez és a jelleméhez illő megoldást már gimnazista korában megtalálta. A második keresztnevet nem kötelező használni. Az Aladár-t pedig úgy kell tekinteni, mintha rövidíthető volna, a szerencsésebb Alajos, Adalbert mintájára. Az Alajos tulajdonképpen Lajos. Az Adalbert Albert. Aladár pedig Ladár! Hogy ilyen név nincs, az elhanyagolható. Van, ha az ember magának megcsinálja. Úgyis ostobaság minden megnevezés – a címkék hamisak. Önpropaganda a név is: önajánlás, behízelgő vagy elrettentő – a legrosszabb, ha teljesen közömbös. Meg lehet érteni a reménytelenül szürke Kovácsokat, ha Zsaklinnak, Koppánynak, Alidának és Valternek keresztelik reménytelenül egyforma porontyaikat. Legfeljebb groteszk a hatás. Aladárként élni viszont szimplán komikus. De: „Ladár…” – s máris megteremtődött egy icipici rejtélyesség, egy parányi vibrálás ebben a beinjekciózott világban, ahol nem történik soha semmi, s ha mégis: hát csak szörnyűség. Mint most is: meghalt Argil Dralla, harmincéves korában, ő meg él, szégyenletesen egészségesen, s ráadásul a harminchárom évéből – az anyja szerint – hetet nyugodtan letagadhat. S most utazik, mára lecsapta a melót, utazik a döcögő járgánnyal a köztemetőbe, Argil Drallát ma temetik, déli egykor pontosan, s éppen ilyen megtévesztő szeptemberi napon, amikor békesség és belenyugvás van a levegőben, a frontvonulat az idegrendszert időlegesen megkíméli."