Jósika Miklós, báró

Az utolsó Bátori I.-II.

Franklin Társulat 1911, Budapest

„A Bátori Gábor kora egy volt Erdély évkönyveiben a legháborgóbbak közül. A kalandor szeszélye tág mezőt nyert az abban forrongó örökös változások közben; s a szerelem szenvedélyesen, cselekvőleg, gyakorlá hatalmát. Lényegében ugyanaz volt, a mi most: de színezete a kor regényességéből vont magához. Menete nem volt azon csendes, csergedező, melly a csevegő pataké, nem rónákon ömleszté ábrándos árjait; a kor viszonyai s veszélyei sziklabérczeket tolának útjába, ezeken korbácsolt fel, ezeken zuhogott le, ezeknek ékein porlott el ezüst gyöngyökké.

Nemes volt vagy nemtelen, nagyszerű vagy kisdedes, miként a lélek s a szív, mellyből forrott ki. Ördög a kaján szívében, gyáva a szűkkeblűében; vállalkozó s merész, de ingatag a csapodáréban; szent, isteni, erős és hatalmas, mikor nemes lélekben lobogott. Illy szerelem belső világát, s szentek szentjét tárja fel e regény, nem csalékony képzeti képekben, hanem úgy, miként az tiszta, fellengő kedélyben él és növekszik; miként minden csalódásai s viszonyai után is nemes marad, s bárminő ingerektől nógatva, bár mindig küzdve ellentoruló indulatokkal, mindannyiszor angyalian s nagyszerűen lép föl, valahányszor tettre, cselekvésre kerül a dolog.

Czélja e mellett történetünknek, megmutatni, hogy a legkiválóbb, legszebb tehetségek, fonák nevelés által elaljasodnak; hogy a honszeretet a rénynek s erőnek legmagasb csodáit képes előállítani; végre, hogy a rény a legvadabb, legkegyetlenebb emberrel szemközt, önmagát soha meg nem czáfolja, s hatalma kimérhetlenül nagyobb, elhatározottabb, kivivóbb bármi testi s anyagi erőnél.

Megfelelt-e a jelen regény mindezeknek, s hű maradott-e korának eseményeihez, s történeti személyeinek lelkületeihez, mennyire szabad volt regényben annak maradni: azt elitélni nem a szerzőn áll – s egyedül az, a miről jót mer állani, hogy akaratban s jó szándékban nem volt hiány.”

Elfogyott